Milyen gyorsan azt hisszük, hogy amit látunk, abból már mindent tudunk.

Dávid történetében Sámuel próféta királyt keresett Isai fiai között. A nagyobb, erősebb, tekintélyesebb fiúkat látva könnyen gondolhatta volna: biztosan ő lesz az. Isten azonban mást mondott: Az ember a külsőt látja, Isten a szívet.

Ez nem azt jelenti, hogy a külső érdektelen. A ruhánk, mozdulataink, arckifejezésünk, szavaink valóban üzennek rólunk. De nem mondanak el mindent.

A közösségi oldalakon különösen könnyű összeállítani magunkról egy képet: mi az, amit megmutatok, mi az, amit el szeretnék rejteni; ezt elrejtem; ezt megszépítem; ezt újra felveszem; ebből kivágom azt, ami nem tetszik.

A kérdés nem az, hogy mindig mindent meg kell-e mutatnunk. Jogunk van a határainkhoz és a magánéletünkhöz. A kérdés inkább ez: Nagyon messze került-e egymástól az, amit mutatok, és az, aki valójában vagyok? Hiszen…

Lehetsz vidám a képen, miközben belül szomorú vagy.

Lehetsz hangos, miközben bizonytalan vagy.

Lehetsz közömbös, miközben nagyon is érdekel valami.

Lehetsz kemény, mert félsz attól, hogy gyengének látnak.

Isten nem azért néz a szívünkre, hogy titokban hibákat keressen. Hanem azért, mert ott lát igazán bennünket. Előtte nem kell szerepet játszanunk.

A tanév elején könnyen azon gondolkodunk: Mit fognak rólam gondolni? Elfogadnak-e? Elég jó leszek-e? Mit kell mutatnom, hogy számítsak?

Isten kérdése talán inkább ez: Hogyan lehetne egyre igazabb az életed? Nem hibátlanabb. Igazabb. Hogy amit mondasz, amit teszel és amit fontosnak tartasz, ne három teljesen különböző dolog legyen.

Gondold tovább! Milyen tulajdonságot mutatsz magadról gyakran, miközben belül néha egészen mást érzel?

Napi kihívás: Ma ne próbálj meg jobb színben feltűnni egy történetben. Mondj el valamit egyszerűen, kiszínezés és túlzás nélkül.

Ima: Istenem, te ismersz akkor is, amikor mások előtt szerepet játszom. Segíts, hogy ne kelljen másnak mutatnom magam, mint aki vagyok. Formálj belülről őszintébbé és igazabbá. Ámen.