„Bízzad az Úrra dolgaidat, és teljesülnek szándékaid!” (Példabeszédek 16,3)

Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el. De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra. Elindult felfelé. Telt az idő és késő este lett. Ahelyett, hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást mindaddig, hogy besötétedett.

Sűrű éjszaka terült a hegytetőre. Az ember körül minden fekete volt. A napot és a holdat nehéz felhők takarták be és semmi sem látszott. És ahogy így mászott felfelé, éppen egy pár lépésre a csúcstól megcsúszott és nagy gyorsasággal esni kezdett. Csak fekete pontokat látott és érezte a nagy erőt ami borzasztóan húzta lefelé. Ezekben a félelmetes percekben életének minden szép és csúnya pillanatai lejátszódtak a szeme előtt.

Elgondolkodva azon, hogy milyen közel van a halálhoz, hirtelen megérezte, hogy milyen erősen húzza az a kötél amivel meg volt kötve.

A teste a levegőben lógott ... csak a kötél tartotta. Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani:

- Istenem! Segíts!

Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:

- Mit akarsz, hogy tegyek?

- Ments meg, Istenem!

-Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?

- Persze, hogy hiszem!

- Akkor vágd el a kötelet, amivel meg vagy kötve!

Egy pillanatra csend lett. Az ember végül úgy dönt, hogy teljes erejével továbbra is kapaszkodik a kötelébe.

A mentőcsapat meséli, hogyan találták meg másnap az elhunyt és megfagyott hegymászót. A teste lógott a kötélen amihez oly görcsösen ragaszkodott.

Csak egy méterre a földtől...

És te? Mennyire ragaszkodsz a kötelékedhez? Elengednéd?

Soha ne kételkedj abban, ami Istentől jön!

Soha ne mondd, hogy elfelejtett vagy, elhagyott!

Soha ne gondold, hogy nem gondoskodik rólad!

Jegyezd meg, hogy mindig jobbján tart Téged!