Kiss Bálint Református Általános Iskola - Beiratkozás - előzetes igényfelmérő, 2026/2027. tanév
„Aki elfedezi vétkét, nem lesz jó dolga, aki viszont megvallja és elhagyja, irgalmat nyer.”
(Példabeszédek 28,13)
Konfliktusaink elharapódzásának oka, hogy nagyon sokszor hozzáképzelünk dolgokat!
Mire gondolok? Vajon az itt mutatott szöveget el tudod olvasni?
Bizony, hogy el! Pedig, ha megnézed, nem minden betű van a helyén! Hogyan lehetséges ez? Nos, bár a szemünk nem látja a helyükön a betűket - az agyunk segít neki, és mégis megoldja ezt a feladatot.
A konfliktus is valahol innen indul és így működik! Vannak olyan részek, olyan területek, amiket nem látunk tisztán – így az agyunk a segítségünkre siet és megpróbálja kipótolni a hiányzó részleteket! Ekkor szokott az lenni, hogy mögé képzelünk dolgokat, amik nem is biztos, hogy ott vannak – de ugye tapasztalatainkra, érzéseinkre és különböző emlékképeinkre hagyatkozva megpróbáljuk mégis kiegészíteni és egy egésszé formálni a történetet!
Sokszor kell alkalmazni tisztázó kérdéseket a beszélgetés kapcsán! Van, hogy ugyanaz alatt nem ugyanazt értik. Például most az egyik osztályban a közösség úgy élte meg, hogy az egyik fiú állandóan üvöltözik – de a fiú nem is érzékelte. Azt mondta, hogy ő nem is üvöltözött. Az osztálytársaknál az üvöltözés a hangos beszéd volt – a fiúnál viszont az a bizonyos önkívületi állapot, amikor káromkodik is hozzá. Miután tisztáztuk ki mire gondol, könnyebben megértették magát a problémát is!
Mit értettél azon, hogy… / Mire gondoltál akkor, amikor…. / Most mire gondolsz?
„Ahogy a víz tükrözi az arcot, úgy tükrözi az ember szíve az embert.” (Példabeszédek 27,19)
Nem csupán szavakkal adunk visszajelzést egymásnak. A kommunikáció jelentős részét nem a szavak képezik. Testünkkel, mimikánkkal, gesztusainkkal, hangsúlyunkkal is tükröt tartunk.
Elismerő szavaink akkor hitelesek, ha ezekkel összhangban jelennek meg. Ugyanakkor nagyon sok családra jellemző, hogy érzelmeiket, szükségleteiket, elismerésüket, nem tanulják meg szavakba önteni. Szókészletünk, amellyel a jól-létünket, örömünket, csodálatunkat, szeretetünket, szeretetélményünket adhatnánk a másiknak, igencsak foghíjas.
Illetve emellett megjelenhet az is, hogy ha valami kellemes, jól működik – akkor azt hajlamosak vagyunk természetesnek hinni, így nem tartjuk fontosnak beszélni róla. Mint a régi történetben a székely parasztember, akinek arra panaszkodik a felesége, hogy soha nem mondja neki, hogy szeretlek. A székely ezt válaszolja: „Amikor elvettelek, már mondtam. Ha változik, majd szólok!”
Valahányszor csak bekapcsoljuk a tévét, átböngésszük a közösségi médiát, vagy fellapozzuk az újságokat – újabb és újabb borzalmakkal szembesülünk. Az elménket hamar megtöltik ezek a hírek és információk. Kétségtelenül sok rettenetes dolog történik a világban, és az élet nem könnyű dolog. De a szörnyűségeknél sokkal több jót is tesznek az emberek, amelyekről már korántsem hallunk annyit. Pedig minden nap, világszerte millió parányi megnyilvánulása létezik a szeretetnek, az odaadásnak és az önzetlenségnek is.
A viták, konfliktusok hevében, pedig sokszor olyan szavakat mondunk ki, amikben jobban megjelennek a negatív visszajelzéseink, mint sem a pozitívak. Ilyenkor azonnal minősítünk, ítélkezünk, „sakálkodunk”. S persze a másik törékeny énképét vesszük célba, észre sem véve, ezzel milyen sokat ártunk a kapcsolatnak is. „Lusta vagy”, „trehány”, „önző” – hogy csak pár ilyen negatív szót írjak ide.
- Milyen jelzőkkel illetnéd magadban a testvéredet/osztálytársadat/padtársadat…? Ha nem is mondjuk ki ezeket, tekintetünkben, testbeszédünkben ott tükröződnek.
- Ott legbelül milyen viszonyban vagy önmagaddal? Milyennek látod magad? Ez a kép óhatatlanul rávetül a másikra.
„Ahogy a víz tükrözi az arcot, úgy tükrözi az ember szíve az embert.” (Példabeszédek 27,19)
Bármilyen kapcsolatról is beszélünk, tükörképet tartunk a másiknak arról, hogy mik az erősségei, az értékei, mitől különleges ő maga – vagy milyen problémákat érzékelünk, mi az, amitől számunkra „hibásan működik”. Szavainkkal negatív tükröt tartunk, ha olyan kavicsokat dobálunk ebbe a tóba, melyek felkavarják a vizét, sértik a másik önbecsülését, gyakran ráadásul úgy, hogy észre sem vesszük. Talán fel sem mérjük ennek jelentőségét.
Ilyenkor nem esik jól a parton sétálva a tóba beletekinteni. Pedig a tó vize a mélyből az egész kertet táplálhatja.
Ha a tó vize zavaros, annak egyik oka az lehet, hogy nagyon kevés elismerést adunk egymásnak.
- Gondoljátok végig: miért vagytok hálásak egymásnak?
(Akár egy-egy lapot is elindíthattok az osztályban (osztályfőnöki órán, vagy egy esős délután), amire mindenkiről, mindenki ír egy-egy mondatot, amiért hálás a másikban)
- Kifejezed a hálád valamilyen módon? Hogyan tudnád megtenni?
- Hogyan tudnád kifejezni a háládat a szüleid felé? Valósítsd is meg!
- Hogyan tudnád kifejezni a tanáraid felé? – Valósítsd is meg!
„Ahogy a víz tükrözi az arcot, úgy tükrözi az ember szíve az embert.” (Példabeszédek 27,19)
Tegnap a kavicsot emlegettük, így szeretném, ha ma kicsit rátekintenénk arra, hogy vajon ránk hogy hat – bennünk s belőlünk mit vált ki.
Ha egy darab kavicsot veszünk a kezünkbe, és azt szemléljük, és tapasztalatokat gyűjtünk róla, észrevétlenül beleszőjük belső világunkat, amikor a kavicsról beszélünk. A külső adatok mellett megjelenik a véleményünk, vagy az értékítéletünk is. Például: „Tetszik, mert fehér, tiszta, lekerekített”. Észrevétlenül lépünk át egy küszöböt, amely már nem a kavicsról, hanem rólunk szól. Belső, saját dolgainkról beszélünk. Például, hogy fontos érték számunkra a tisztaság. Vagy: a lekerekítettség arról is szólhat, hogy igyekszünk nem megsérteni másokat és harmóniában lenni a környezetünkkel. „A szívnek teljességéből szól a száj” (Máté 12,34) mondja Jézus, amit úgy is értelmezhetünk, hogy belső tartalmaink folyamatosan kivetülnek. Látásunkat, érzékelésünket, hogy mit veszünk észre, mire figyelünk – meghatározzák gondolataink, érzéseink, szükségleteink, értékeink és hitrendszerünk. Amit észlelünk a külvilágból és amilyennek látjuk, azt óhatatlanul átszövik belső tartalmaink.
Ezt a torzítást pedig nemcsak egy darab kaviccsal tesszük meg, hanem bizony embertársainkkal is.
Ha például legbelül elégedetlenek vagyunk magunkkal, akkor könnyen tüskések, és vitatkozók leszünk a másikkal. Bosszantó dolgokat észlelünk rajta, amit, ha nyugodtak és békések vagyunk, észre sem vennénk/szóvá sem tennénk. Megjelenik közöttünk valamilyen módon annak az árnyéka, amit önmagunkkal kapcsolatban hordozunk problémaként.
Ez nemcsak szavakban történik – mimikával, testbeszéddel, gesztusokkal, hangsúllyal – mind-mind tükröt tart.
- Mi milyen tükörképet nyújtunk a másiknak? (testvér, anya, apa, osztálytárs)
- Neki milyen nap mint nap belenézni ebben a tükörbe?
- Mennyire építjük vagy romboljuk a másik önbecsülését?
- A szavainkkal felemeljük vagy éppenséggel lehúzzuk őt?
Különösen konfliktusos helyzetben, amikor olyan hamar elveszítjük a tisztánlátásunkat, és elfelejtjük, hogy „Ahogy a víz tükrözi az arcot, úgy tükrözi az ember szíve az embert”.
„Ahogy a víz tükrözi az arcot, úgy tükrözi az ember szíve az embert.” (Példabeszédek 27,19)
Itt az ideje kíváncsian belenézni abba a tükörbe, amit a másiktól kapunk, s ideje felfedezni azt, kivé válunk a kapcsolatainkban? Mit mutat a szívünk Rólunk?
Ez az Ige képzeletben elvezet bennünket egy rejtélyes tóhoz. Ebben a tóban a tükörképünket látjuk, önmagunkat a másik visszajelzésein keresztül. A tó felszíne tükröződő felület, melyben magunkat is megláthatjuk, ha tiszta a víz és sima a felülete. Viharban, szélben, hullámok fodrozódásával elveszíthetjük a tükröződő képet, de akkor is, ha a tó zavarossá válik, ha elmocsarasodik, burjánzó növényzet fedi be. Ha kavicsot dobunk a vízbe, tovaterjedő hullámai messzire eljutva borzolják a felszínét. Milyen így bele tekinteni? Szavaink gyakran ugyanilyen tovaterjedő hullámokat keltenek a másik gondolataiban, érzéseiben, különösen akkor, ha érintik az önbecsülését, önérzetét, énképét. Szavaink, akárcsak a tó vizébe dobott kavics, hullámokat keltenek a másikban.
- Mi vajon milyen hullámokat generálunk otthon, vagy az iskolában?
- Milyen kavicsokat dobálunk a vízbe szavainkkal?
- Hogyan változtatják meg ezek a tó tükrét?
- Milyen számukra ebbe a tükörbe beletekinteni? Mit mutat számunkra a szívünkről? A másik szívéről?
Ne felejtsünk el olyan tükröt mutatni a másiknak, amelybe jólesik naponta beletekintenie.
„Ahogy vassal élesítik a vasat, úgy élesíti egyik ember a másikat.” (Példabeszédek 27,17)
„Buzdítsátok egymást!” (Zsidók 3,13)
Leslie olyan súlyos testi és értelmi fogyatékossággal született, hogy műtétileg el kellett távolítani a szemét. Hathónapos korában egy May Lemke nevű ápolónő, aki öt saját gyermeket nevelt fel, örökbe fogadta Leslie-t, és azért imádkozott, hogy Isten adjon a kisfiúnak valamilyen talentumot. Amikor Leslie tizenhárom éves lett, May vett egy használt zongorát, lejátszott néhány egyszerű darabot, azt remélve, hogy a fiú valamiként reagálni fog. De semmiféle megnyilvánulást nem adott… semmit. Az asszony továbbra is biztatta örökbefogadott fiát, hogy kezdjen végre élni. Aztán, amikor Leslie tizenhat éves lett, odavonszolta magát a zongorához, és bár soha előtte nem érintette a billentyűket, lejátszott egy Csajkovszkij zongoraversenyt. Hibátlanul adta elő, és May hamarosan felfedezte, hogy Leslie hallás után bármit le tud játszani. Aztán egyik nap teljesen váratlanul énekelni kezdett, ez pedig ahhoz vezetett, hogy elkezdett koncerteket adni szerte az országban. Mindez azért, mert egy anya minden ellentmondani látszó esély ellenére is fáradhatatlanul biztatta!
A Vágta című filmben megkérdezik az egyik főszereplőt, Tom Smith-t, hogy miért tartott meg egy lesántult öreg lovat. A férfi így felel: „Az ember nem vet szemétre egy egész életet, csak mert egy kicsit rozoga.” Ez az öreg ló végül egy másik, fiatalabb ló edzőpartnere lett, és így segítette azt egy bámulatra méltó lóversenykarrierhez. Hála Istennek azokért a biztató hozzáállású emberekért, akiken múlik, hogy valaki a húsdarálóban végzi, vagy kék szalagot nyer! A Szentírás azt mondja, hogy buzdítsuk, bátorítsuk, motiváljuk egymást. Valaki így fogalmazott: „Az álmok mindig egy számmal nagyobbak, amikor kapjuk őket, hogy belenőhessünk.” A buzdítók segítenek nagyokat álmodni, aztán segítenek növekedni is, hogy valóra válthasd álmodat. Egy kis biztatással egész messzire el lehet jutni. Légy te is buzdító!
maiige.hu
„Ha az okos látja a veszedelmet, elrejtőzik, az együgyűek pedig belekeverednek, és megjárják.” (Példabeszédek 27,12)
Istennel járásod útján különböző kihívásokkal fogsz szembe találkozni, erre számítanod kell. Sőt, fel kell készülnöd arra, hogy szembenézhess velük. Salamon azt írta: „Az értelmes ember előre odafigyel a gondokra, és felkészül a kezelésükre” (Példabeszédek 27:12 TLB). Nem lenne jobb előre nézni és felkészülni, mint visszatekintve sajnálkozni? Miért jegyzi fel a Biblia olyan nagy emberek kudarcait, mint Ábrahám, Mózes, Illés és Péter? Hogy ezzel reményt adjon; hogy tudtodra adja, senki sem tökéletes; hogy segítsen elhinni, ha nekik sikerült továbbmenni, akkor Isten kegyelme által neked is fog. A sikerhez vezető úton sok kátyú van. Könnyen beleeshetsz egy-egy gödörbe, és ráadásul össze is koszolod magad. Nem csupán ki kell másznod belőle, de le is kell porolnod magad, újra a célra kell szegezned tekintetedet, újra el kell kötelezned magad, és tovább kell menned. Mivel a kudarc elkerülhetetlen, miért kellene ellenségnek tekintened? Inkább vizsgáld meg, milyen tapasztalatokat szereztél és hogyan erősödhetsz általa! Ha ezt megtanulod, nem fogod újra és újra ismételni ugyanazokat a hibákat, érzelmileg és lelkileg kiegyensúlyozottabbá válsz. Menetrendek változnak, források kiapadnak, feltételezések tévesnek bizonyulnak, tervek kudarcba fulladnak, emberek csalódást okoznak. Kerüld a sablonos gondolkodást, a beskatulyázást! Ahogy az Istentől kapott álmod megvalósulása felé vezető ösvényt járod, jusson eszedbe a régi olasz közmondás: „Sok pár cipőt elkoptatunk, míg eljutunk a kimondástól a megcselekvésig.” Nem baj, vehetsz fel másik cipőt! Csak ne állj meg, ne add fel! Hallgasd csak, mit ígért neked Isten: „Reménykedj az Úrban, maradj az ő útján! Ő felmagasztal…” (Zsoltárok 37:34).
maiige.hu
„… az ok nélkül való átok nem száll az emberre.” (Példabeszédek 26,2 Károli)
Stormie Omartian írónő olyan anya mellett nőtt fel, aki azt mondta neki, hogy nem ér semmit. Bezárta Stormie-t egy szekrénybe, mert látni sem bírta őt! Stormie ezt írja: „Egy beteg elméjű anya nevelt fel… és az ő viselkedése bűntudatot, reménytelenséget, gyámoltalanságot és mély érzelmi fájdalmat keltett bennem. Fiatal nővé érve még mindig be voltam zárva – csupán annyi volt a különbség, hogy a határok nem fizikaiak, hanem érzelmiek voltak – egy mély, folyamatosan jelen lévő fájdalomba, ami önpusztításban és bénító félelemben nyilvánult meg. Évekkel később [egy keresztyén tanácsadó segítségével] megtanultam, hogy az olyan mélyen gyökerező meg nem bocsátást, mint az enyém, rétegenként kell felfedni. Egy napon késztetést éreztem, hogy így imádkozzam: „Uram, adj olyan szívet anyám felé, amilyen a tiéd.” Hirtelen látomásban magam előtt láttam őt olyan gyönyörű, vidámságszerető, tehetséges nőként, aki egyáltalán nem hasonlított arra a személyre, akit ismertem… olyannak láttam őt, amilyennek Isten teremtette, nem olyannak, amilyenné vált. Milyen csodálatos kinyilatkoztatás! Azonnal összeállt bennem a kép a múltjáról – az édesanyja tragikus halála… szeretett nagybátyjának és nevelőapjának öngyilkossága, az elhagyottság érzése, bűntudat, keserűség és meg nem bocsátás… Isten szívének érintése olyan megbocsátást hozott, hogy amikor anyám meghalt… nem volt bennem felé semmilyen rossz érzés. Sőt, minél inkább megbocsátottam neki, Isten annál több szép emléket juttatott eszembe… Az emberek gyakran azért olyanok, amilyenek, mert az élet olyanná formálta őket, az igazi történetüket egyedül Isten ismeri. Ahhoz, hogy élvezni tudd mindazt, amit Isten neked szánt, imádkozd az elengedés imádságát, és engedd el a múltat!” Csak ekkor tudsz továbblépni.
maiige.hu
„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” (Példabeszédek 25:28)
A kissrác fennen hangoztatta: „Őmiatta volt, apa. Undok volt velem.” Az apa felelősségvállalást próbált tanítani fiának, ezért így válaszolt: „Fiam, meg kell tanulnod, hogy te vagy az életed ajtóőre. Te vagy a felelős. Semmi sem mehet be vagy jöhet ki az engedélyed nélkül.” Nagyon jól szemlélteti ez azt, hogyan működnek a dolgok a lelki életben. „Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma” (Példabeszédek 25:28). Az ilyen város védtelen, mert nem vigyázzák az őrök. No, de mi van akkor, ha az ellenség túlerővel jön? Isten népe számára minden küzdelem szellemi harc. Akár kapcsolati, akár anyagi, akár érzelmi, akár szexuális téren ér próba, a csatát szellemi szinten kell megvívni. A szellemi hadviselés szabálya pedig ez: „nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van” (1János 4:4). Amikor személyes életed van támadás alatt, nem vagy csupán saját erődre utalva – kivéve, ha te magad ezt választod. Bármennyire alkalmatlannak is érzed magad, bármennyire ijesztő is a helyzet, az sem számít, eddig hány csatát vesztettél el, a benned élő Szentlélek ereje mindig elég, és garantálja a győzelmet. Hogyan engedheted hatni ezt az erőt?
1) „… öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne” (Róma 13:14). Hívd az Urat, hogy vegye át ő a kormányt, és terelje új irányba gondolataidat!
2) „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Galata 5:22–23). Isten Lelke nem fog erőszakkal uralkodni rajtad, de képessé tesz arra, hogy uralkodj magadon, ellenállj a kísértésnek, irányításod alatt tartsd sebezhető területeidet, és győzni tudj.
maiige.hu
„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” (Példabeszédek 25:28)
Nézzük meg három fajtáját a határoknak, amiket magunk és mások között állítunk fel.
A merev határok elzárnak más emberek elől, így nem tudsz sem adni, sem elfogadni, pedig ez nélkülözhetetlen az egészséges kapcsolatokhoz. Az átjárható határok védtelenül hagynak azok előtt, akik kihasználnak, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy manipuláljanak, és elvárják, hogy akár saját károdra is, de gondoskodj róluk. A rugalmas határokkal rendelkező emberek azonban a saját életüket tudják élni, úgy, hogy közben egészséges egyensúlyban foglalkoznak más emberek érdekeivel is. Nagylelkűek tudnak lenni idejükkel, együttérzésükkel és anyagi javaikkal, anélkül, hogy túl nagy felelősséget vállalnának magukra. Nem adják fel Istentől kapott megbízatásukat, hogy azzá a páratlanul különleges emberré legyenek, akivé teremtette őket, csak azért, hogy mások kedvében járjanak. Azt mondják: „Kapcsolatban tudok lenni veled anélkül, hogy feladnám önmagamat!” Nem engedik, hogy mások megsértsék határaikat, és vigyáznak arra is, hogy ők se sértsék meg másokét. Nem olyanok, mint a merev határok között élő emberek. Képesek alkalmazkodni, ha a körülmények megkövetelik, és ebbe nem roppannak bele, nem lesznek védekezőek, nem sértődnek meg, nem hibáztatnak másokat. Meg tudnak birkózni a nehéz helyzetekkel, állják az ütéseket, és ha elesnek is, újra talpra tudnak állni, továbbra is tudnak összpontosítani arra, ami igazán fontos, és meríteni tudnak abból a belső erőforrásból, amit Isten biztosít nekik.
Pál ilyen ember volt. „…mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Filippi 4,11-13). Az ilyen embereket nem mások és nem a körülmények irányítják; rugalmasságuk nem gerinctelen hajlékonyság, hanem Isten irányításába vetett bizalom. Segítőkészek, de nincs bűntudatuk attól, ha nem tudnak mindenkit megjavítani. Éppen határaik teszik őket képessé arra, hogy alkalmazkodni tudjanak a körülményekhez. Gyakorolják az „Egymás terhét hordozzátok…!” alapelvét (Galata 6:2), anélkül, hogy túlpörögnének vagy túl sok felelősséget vennének magukra.
maiige.hu
„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” (Példabeszédek 25:28)
„… a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Máté 5:37)
Milyen az, amikor a jóból is megárt a sok? Tudok-e úgy segíteni, hogy közben magamnak ne ártsak? Meg tudjuk-e osztani egymással életünket anélkül, hogy saját életünket feladnánk? Mikor van igazán szükség a segítségemre? Mikor kell elengednem a dolgot, és hagyni, hogy Istennel rendezzétek le egymás között? Egyensúlyt találni az „elegendő” és a „túl sok” között állandó kihívás a kapcsolatokban, és nem könnyű feladat. Főleg, ha azt a szerepet vállaltad magadra, hogy „mindenkinek, mindenben, mindenkor”; miközben az ő szerepük ez: „segítségre van szükségem, olyan kétségbeesett vagyok, tartozol nekem azzal, hogy gondoskodj rólam”. Ilyenkor te nem tudsz nemet mondani, ők pedig igent mondani nem tudnak. Néha úgy érezzük, szükségünk van arra, hogy szükség legyen ránk; de ha olyan embereknek van ránk szükségük, akik mindig elvárják, hogy valaki gondoskodjon róluk, akkor ők kerülnek vezető helyzetbe, mi pedig az idegösszeroppanás szélére. Sohasem boldogok, bármit teszel is. Ezért aztán igyekszel még többet tenni, hogy jobban örüljenek, neked pedig kevésbé legyen bűntudatod, míg végül kétszeres bajban leszel. Ők neheztelni fognak azért, mert nem adsz eleget, te pedig neheztelni fogsz rájuk azért, mert nem értékelik, amit adsz. Azt azonban egyikőtök sem tudja, hogyan törje meg az ördögi kört. Ekkor a kapcsolat olyanná válik, amit a pszichológusok a „még többet és még többet” hálójának neveznek, ahol mindkét fél neheztel és leértékeli a másikat, miközben úgy érzik, beleragadtak egy életük egészét meghatározó csapdába, amelyből mindketten rettegnek kilépni. Sok kapcsolat esik bele ebbe az „áldozat – megmentő” sablon csapdájába, ahol szükségben lévő és segítő egyaránt a „gyűlölök és szeretek” kettősét járja, és nem tud megállni! Magadra ismersz? Ha igen, máris továbbléptél egy egészségesebb, nem mérgező kapcsolat felé!
maiige.hu
„Tudd meg hát, hogy ilyen a bölcsesség a lelkednek: ha megtalálod, van jövendőd, és reménységed nem semmisül meg.” (Példabeszédek 24,14)
Manapság rengeteget foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy „Ki vagyok én?”
A keleti vallások mesterei azonban azt mondják, hogyha keresni kezdjük az ént, eltűnik. Mint a hagymahéjak, úgy bomlanak le rólunk azok a rétegek, melyekkel meg szoktuk határozni magunkat.
Legtöbbször úgy azonosítanak minket: a kicsi, a középső, a nagy, a gyerek, anya, apa, feleség, barát, a nyafogós, a bátor, a hisztis… Vagyis szerepeinkkel, és egy-egy viselkedésmódunkkal próbáljuk megragadni a másikat. Csakhogy ezek a szerepek, és viselkedések múlandók.
( Felsős inkább - Ugyanígy átalakul, mulandó az is, ha a testünkkel próbáljuk a határainkat elkülöníteni másoktól. Ha úgy éljük meg, hogy egy „bőrzacskóba zárt” lény vagyunk. Ha valaki nagyon a testéhez, a kinézetéhez köti az identitását, előbb-utóbb szenvedni fog ennek megváltozásától, átalakulásától, még akkor is, ha mindenféle ideig-óráig tartó művi, kozmetikai, plasztikai beavatkozásokat vesz igénybe.)
Mulandó az is, ha azzal határozzuk meg magunkat, amink van – azaz amit anyagilag a sajátunknak mondhatunk – a ruha, cipő, táska, telefon mentén ragadjuk meg a társunk értékét.
Ha a hagymahéjat bontogatni kezdjük – marad a bennünk levő figyelő. Aki figyeli azt is, aki felteszi bennünk a kérdést: ki vagyok én? Viszont, ha innen nézzük, akkor az ÉN nem más csupán, mint magunkról alkotott gondolat! A gondolat azonban nem valóság, csupán elménk kreált képződménye, egy illanó, folyton változó valami a fejünkben. Nincs túl sok köze ahhoz, ami a hagymahéjak lefejtése után megmarad. Vajon akkor érdemes ennyit foglalkozni vele? Érdemes-e komolyan venni azt, ami ’nem is létezik’?
Eszerint a szemlélet szerint nem az önmagunkhoz való pozitív viszonyulás. a pozitív belső énkép kialakítása a belső stabilitásunk alapja, hanem a gondolatokhoz fűződő viszony megváltoztatása. Nem kell, hogy elsodorjon minket! Nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk nekik – tovaúsznak, mint felhők az égen.
„Ha egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap meg barátságtalan, a különbség én vagyok.” – Rudolf Steiner
„Tudd meg hát, hogy ilyen a bölcsesség a lelkednek: ha megtalálod, van jövendőd, és reménységed nem semmisül meg.” (Példabeszédek 24,14)
Miből állnak belső erőforrásaink?
- Tisztában vagyunk készségeinkkel, erősségeinkkel, adottságainkkal és megszerzett kompetenciáinkkal. Például amikor tudjuk magunkról, hogy kreatívak vagyunk, vagy együttérzőek vagyunk, vagy érzékenyek vagyunk – könnyen rá tudunk hangolódni a másik emberre. Vagy éppen tudunk logikusan gondolkozni, felelősségteljesek vagyunk.
- Mi a te erősséged? Felfedezted már? Hogyan használod a tudásod, tapasztalataid, önismereted kapcsolataidban vagy személyes utad formálásában?
- Erőforrásaink értékeink is, illetve ezek következetes képviselete egy-egy döntési helyzetben. Őszinték vagyunk? Nyitottak vagyunk? Felelősségteljesek? Egyfajta tisztaságra, igazságosságra törekszünk?
- Belső erőforrásainkhoz tartoznak megélt sikereink is, amikor valamit képesek voltunk megcsinálni. nem kell feltétlenül valami óriási dologra gondolni – lehet ez egy sikeres vizsga, vagy egy rendrakás a szobádban.
- Erőforrásaink lehetnek kudarcaink is – ha ezeket át tudjuk értékelni és le tudjuk belőle vonni a megfelelő következtetéseket.
- Erőforrássá válhat a hited, az Istennel való kapcsolatod is.
Ezen szempontok mentén haladva, találtál-e valamilyen erőforrást magadban?
„Tudd meg hát, hogy ilyen a bölcsesség a lelkednek: ha megtalálod, van jövendőd, és reménységed nem semmisül meg.” (Példabeszédek 24,14)
„Nem megoldás a személyiségünkben rejlő különbségek megszüntetése, nagy segítségünkre lehet viszont, ha erősségekként kezeljük őket.” - Gary Chapman
A tapasztalat az mutatja, hogy a hibáinkból olyan sokat számon tartunk, míg az erősségeinkről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, és a kudarcaink felől közelítjük meg magunkat.
Hunyjátok be a szemeteket! (Olvasd fel az itt következő részt a diákoknak, kellő szünetet hagyva egy-egy mondat végén!)
Képzeld el, hogy ott ül veled szemben egy nagy agyagtömb!
Képzeletben formáld meg hű másodat!
Lépj hátra és vess rá egy pillantást!
Azt fogod látni, hogy néhány terület már tökéletesen kialakult és gyönyörűen megformázott. Ezek a részek a te erősségeid. Más területek félkészek, vagy akár egyáltalán nincsenek megformázva. Ezek a hiányos részek a gyengeségeid.
Most pedig gondolj magadra és nevezd meg néhány erősségedet és gyengeségedet, amelyet ezen a képzeletben megformázott agyagfigurán látsz!
- Mit tennél, hogy segíthess ennek a figurának boldog és sikeres felnőtté válni?
- Mondd el neki vagy mutasd meg számára! Kinyithatjátok a szemeteket.
- Ki-ki mondjon el egy erősséget, amit felfedezett magában.
„még egy kis álom, egy kis szunnyadás, egy kis összetett kézzel heverés, és így jön el szegénységed, mint útonálló…” (Példabeszédek 24,33-34)
Karl Barth szerint a bukott emberre jellemző három legsúlyosabb bűn a büszkeség, a becstelenség és a lustaság. Nekem pedig Petőfi Sándor jól ismert karaktere, Pató Pál jut eszembe…
Ha lusták vagyunk vagy halogatók, akkor Isten megismerése nem fog elmélyülni az életünkben, mert az a holnap sosem jön el.
Senki sem lesz szorgalmas a természetével vívott küzdelem nélkül. Mindannyiunk természetében ott van a restség. Ahogy bátor is az lesz, aki legyőzi félelmeit Isten segítségével, szorgalmassá is az válik, aki küzdelmet folytat lustaságával szemben.
Bármi is a feladatod, végezd lelkiismeretesen!
Ne engedd, hogy a lustaság elrabolja a sikeredet!
A keresztény élet és a lelki növekedés kemény munkával jár. Pál ezt mondta: „Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” Fil 2,12-13.
„Ne irigyeld a gonosztevőket, ne is kívánj velük lenni.” (Példabeszédek 24,1)
- Mit jelent, hogy gonosz, gonosztevő?
- Hol találkoztunk már a Bibliában ezzel a kifejezéssel?
- Milyen társaságban érzed jól magad?
- Ki tud megvigasztalni, „felemelni”?
- Milyen emberekre mondjuk, hogy lelkileg „lehúz”?
- Mit gondolsz az irigy emberről?
Megmentettél-e már valakit? Ha embert még nem is, de egy kicsiny állat életét, amely veszélyben volt már biztosan. Ez jó érzéssel töltött el, igaz? Az állat tehetetlen is védtelen volt, szüksége volt a segítségedre. Ha nem vetted volna észre, hogy bajban van, még az életébe is kerülhetett volna.
Isten azonban egy sokkal nagyobb feladatra bátorít bennünket, hiszen azt kéri tőlünk, hogy legyünk felelősek egymásért. Nemcsak testi-, hanem lelki veszélyek is vannak életünkben. Ha van olyan barátod, aki nem ismeri Istent, vagy nem akar az ő útján járni, akkor neked bátorítanod, biztatnod kell arra, hogy ő is induljon el ezen az úton. Isten egy nap megkérdezi majd tőled, hogy beszéltél-e a barátodnak, családodnak, ismerőseidnek a Megváltó Krisztusról? Az Úr megvizsgálja szívünket, hogy valóban mindent megtettünk-e ennek érdekében, vagy állandó kifogásokat kerestünk?! Te is segíthetsz megmenteni az embereket, igyekezz másokat is hozzá vezetni. Egy napon elnyered majd jutalmadat az Úrtól, mindazért, amit Őérte tettél.
„Mert olyan ő, mint ahogy gondolkozik szívében.” (Példabeszédek 23,7 KJV)
Két jó barát vándorolt a sivatagban. A hosszú út alatt vitába keveredtek egymással, aminek az lett a vége, hogy az egyik arcul csapta a másikat. Az anélkül. hogy egy szót is szólt volna, letérdelt, és a következő szavakat írta a homokba:
„Ma a legjobb barátom pofon vágott.”
Kénytelenek voltak együtt folytatni az útjukat, míg egy oázishoz nem érkeztek. Itt elhatározták, hogy lemossák magukról az út porát, és megfürdenek a tóban. A két barát közül először az merült el először a habokban, akit a másik megütött. Nem ismerte a vizet, így hamarosan bajba került, és fuldokolni kezdett.
A másik ekkor életét kockáztatva utána ugrott, és az utolsó pillanatban sikerült kimentenie a tóból.
Miután a fuldokló magához tért, keresett egy követ és belevéste:
„Ma a legjobb barátom megmentette az életemet.”
Erre megkérdezte őt a másik:
– Amikor megütöttelek, a homokba írtad a gondolataidat, most, hogy megmentettelek, a kőbe vésted a szavaidat. Miért?
A sértett barát így felelt:
– Ha valaki megbánt vagy megsért bennünket, a homokba kell leírnunk, hogy a megbocsátás szele elfújhassa. De ha valaki jót tesz velünk, kőbe kell vésnünk, nehogy a szél, a víz, vagy bármi is elfelejtesse velünk!
Mi hatja át a gondolataidat? Hogyan emlékezel? Mik maradnak meg jobban az emlékezetedben? Tudod-e homokba írni a sértést, amit ellened elkövettek, és kőbe vésni a jót, amit tettek veled? Mivel van tele a szíved?
„Mert olyan ő, mint ahogy gondolkozik szívében.” (Példabeszédek 23,7 KJV)
Amíg Roger Bannister színre nem lépett 1954-ben, sokan azt gondolták, hogy fizikai lehetetlenség 4 percen belül lefutni az egy mérföldet. Úgy vélték, ha eddig még senkinek sem sikerült, akkor nyilván nem is lehet. Ám Bannister nem csupán megtette, hanem új trendet is indított.
A történelem azt bizonyítja, hogy a rekordok azért vannak, hogy megdöntsék azokat. Márpedig, ha Isten veled van, akkor az egekig érő az esélyed a sikerre. Pál azt mondta: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem” (Filippi 4,13).
Láttál már idomított bolhákat egy befőttesüvegben? Nem kell hozzá a tető, hogy bent maradjanak. Amikor a bolhaidomár először beteszi őket az üvegbe, ráteszi a fedelet is. A bolhák kétségbeesetten ugrálnak, hogy kijussanak, de folyton beleütköznek a tetőbe. Végül, sok fejfájás után abbahagyják az ugrálást, és belenyugszanak, hogy élvezzék azt a teret, ahol még kényelmesen elvannak. Aztán, ha a fedelet eltávolítjuk, a bolhákat már a gondolkodásmódjuk tartja fogva, amely azt mondja: „eddig és nem tovább”. Micsoda kép! Jézus azt mondta, ő azért jött: „hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat” (Lukács 4:18). Mi kínozta meg őket? Múltbeli hibák, bántó kritika, bénító félelmek, tévtanítások, fizikai, érzelmi, mentális és spirituális gátak. Másként fogalmazva: Jézus azért jött, hogy levegye a tetőt a gondolkodásodról! Nem számít, milyen szörnyű volt a múltad, a jövő, amit számodra tervezett, sokkal jobb – és megéri küzdeni érte!
maiige
„Mikor uralkodóval ülsz le enni, szorgosan figyelj arra, mi van előtted. Kést tegyél a torkodra, ha mértéktelen vagy.” (Példabeszédek 23,1-2)
Néhány évvel ezelőtt egy fiatalember munkát keresett. Megkereste egy favágó csoport munkavezetőjét, és megkérdezte, hogy volna-e szükségük munkásra. - Attól függ - válaszolta a munkavezető. - Nézzük meg, hogy megy a favágás!
A fiatalember odalépett egy nagy fához, és nagy szakértelemmel kivágta. A munkavezető meg volt lepődve, és felkiáltott: „Hétfőn kezdheted is!"
Eltelt a hétfő, a kedd és a szerda. Csütörtök délután a munkavezető így szólt a fiatalemberhez: „Mielőtt hazamész, felveheted a fizetésedet."
A fiatalember megdöbbent ezen: „Úgy tudtam, hogy pénteken fizetnek!"
- Általában akkor szoktunk, - válaszolta a munkavezető, - de téged ma elbocsátunk, ugyanis nagyon lecsökkent a teljesítményed. A nyilvántartásból kiderül, hogy hétfőtől szerdáig az első helyről az utolsóra estél vissza.
- De hát én keményen dolgoztam! - tiltakozott a fiatalember. - Elsőnek érkeztem, utolsónak mentem el, és még a kávészünetekben is dolgoztam!
A munkavezető, látva a fiú őszinteségét, rövid gondolkodás után azt kérdezte:
- Élezted-e a fejszédet?
A fiatalember azt válaszolta: - Hát, nem, uram. Olyan keményen dolgoztam, hogy nem volt rá időm.
Hát veled mi a helyzet? Túlságosan el vagy foglalva ahhoz, hogy megélesítsd a fejszédet? De vajon fordult már elő veled, hogy annyi dolgod volt, hogy nem maradt idő a feltöltődésre? Vagy éppen annyira nem tudtál mértéket tartani a játékban, hogy nem maradt időd a tanulásra?
Az ősi görög mondás, a „mindent mértékkel!” az egyensúlyra emlékeztet bennünket. Szükségünk van rá. Némelyek végtelen órákat töltenek azzal, hogy tökéletessé váljon a testük, de az elméjüket elhanyagolják. Mások csak a tudásra gyúrnak, de a testükre nem, vagy elfeledkeznek mondjuk arról, hogy társas életet éljenek. Ahhoz, hogy a legjobb formánkat hozzuk, egyensúlyra kell törekednünk 4 területen:
- Fizikai szint: testmozgással, lazítással tartsd karban a testedet!
- Társas-érzelmi dimenzió: a kapcsolatok ápolása, a megbocsátás, az empatikus figyelem gyakorlása.
- Mentális szint: tanulás, olvasás, írás, tanítás, vagy bármi, ami szellemileg frissen tart.
- Spirituális dimenzió: ide tartozik a természet, a művészet, az Istennel való kapcsolat ápolása, az imádság gyakorlása. Az imádság az a fenőkő, ami élessé tesz. Imádság nélkül, minél több munkát végzel, annál tompább lesz az éled és az életed. Szükségünk van arra, hogy időt szakítsunk az élezésre, miközben Krisztus országáért fáradozunk!
Sean Covey
„Vígan örvendezik az igaznak az apja…” (Példabeszédek 23,24)
Gyakran a legnehezebb munkák azok, amit mások semmibe se vesznek. Egyszer egy férj arra jött haza este, hogy a lakás a feje tetején áll. A padlón szétszórva a ruhák, a mosogató dugig mosatlannal, a gyerekek sírnak, az ágyak nincsenek bevetve, a fürdőszobában szörnyű bűz, a tévé pedig üvölt. Amikor megkérdezte a feleségétől, hogy mi ez, ő így válaszolt: „Tudod, minden este meg szoktad kérdezni, hogy mit csináltam egész nap? Nos, ma nem csináltam meg.”
Bár még gyermek vagy, Isten mégis fontosnak tartja munkádat. A jövő szempontjából ez sokkal fontosabb, mint bármely más foglalkozás – mert ez határozza meg az otthoni légkör minőségét. Luther Márton mondta: „Amit az otthonodban teszel, éppolyan fontos, mintha a mennyben tetted volna a mi Urunkért.” Egy napon Isten azt fogja mondani: „Jól van, jó és hű szolgám”. Valaki figyel. Valaki számon tart. Megéri csinálni! Te teheted munkádat jelentőségteljessé, nem pedig a munka téged. Ha felfedezed a tehetséget, amit Istentől kaptál, és a szenvedélyt, amit beléd helyezett, állítsd munkába őket, hogy olyan értékeket szolgáljanak, amiben őszintén hiszel, akkor a legigazibb értelemben Istennek fogsz dolgozni. Kérd hát Istent minden nap, segítsen, hogy munkád jól menjen!
- Milyen feladatot kell otthon elvégezned?
- Miben tudsz segíteni otthon, amikor nem kérnek meg, hogy segíts?
- Lepted-e meg már anyát/apát a figyelmességeddel?
