„Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére…” (2Korinthus 2:15)
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem…
Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.
„Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre” (2Korinthus 2:15–16). Ha a római hadsereg győzött egy csatában, diadalmenetet tartottak, ahol legyőzött ellenségeiket láncra verve vonultatták végig az utcákon. Az ünnepléshez hozzátartozott, hogy tömjént füstölögtettek el a város számos pontján elhelyezett oltárokon. Így azok is, akik nem látták a diadalmenetet, tudták, hogy a sereg győzött, mert érezték a tömjén illatát. Az illat a győzelem jelképe volt – és ebben van egy tanulság számodra is. Krisztus követőjeként arra kaptunk elhívást, hogy Krisztus jó illatát terjesszük (ld. 2Korinthus 2:14). Felejtsd el Estée Laudert és a Chanel No. 5-öt – életednek úgy át kell itatódnia Isten jelenlétével, hogy körülötted mindenki érezze azt! Végtére is, te meggyőző bizonyítéka vagy annak, hogy Jézus él, és virul gyermekeiben. A régi katedrálisok gyönyörű üvegablakai Krisztus életének fontos eseményeit jelenítik meg. Bár helyes nagyra értékelni ezt a művészetet, Istennek nincs szüksége ólomablakokra, hogy elmondja történetét. Ő újjászületett, őrá hangolódott keresztyéneket használ erre. Észrevetted már valaha, hogy minél régebb óta él együtt egy házaspár, annál inkább kezdenek hasonlóan beszélni és viselkedni? Ugyanez igaz ránk is: minél több időt töltünk Jézussal, minél többet beszélünk vele, elmélkedünk szavain és melegedünk jelenlétében, annál inkább rá fognak kérdezni az emberek: „Mi ez az illat?” - maiige.hu
Beszélgetős kérdések:
- Te mikor tapasztaltad, hogy valaki más bátorítása megtartott nehéz időben?
- Hogyan lehetnél te is „jó illat” valaki más számára?
Napi kihívás: Ma próbálj meg tudatosan bátorítani valakit egy jó szóval, üzenettel vagy apró figyelmességgel!
