Sokszor azt hisszük, hogy egyszerűen csak azt látjuk, ami van. Pedig valójában nem pusztán a történésekre reagálunk, hanem arra is, ahogyan értelmezzük őket.

Valaki nem köszön vissza, és máris arra gondolunk: haragszik rám.
Valaki nem ül mellénk, és megszületik bennünk a mondat: biztosan nem kedvel.
Egy tanár kijavít, és mi talán azt halljuk ki belőle: velem van baja.

Pedig a tény és az, amit hozzá gondolunk, nem mindig ugyanaz.

Mindannyian hordozunk magunkban egyfajta „szemüveget”. Korábbi tapasztalataink, örömeink, csalódásaink, félelmeink és önmagunkról alkotott gondolataink is hatással vannak arra, hogyan látjuk a körülöttünk lévő világot. Aki sokszor csalódott, könnyebben vár újabb csalódást. Aki azt hiszi magáról, hogy neki úgysem sikerülhet, hamarabb feladja. Aki pedig biztonságban érzi magát, talán ugyanazt a helyzetet kevésbé éli meg fenyegetőnek.

Pál apostol ezért mondja:

„Most tükör által homályosan látunk…”
(1Korinthus 13,12)

Látunk valamit — de nem mindent.

Ez a felismerés nem bizonytalanságra hív, hanem alázatra. Arra, hogy mielőtt ítélünk, kérdezzünk. Mielőtt eldöntjük, miért tett valamit a másik, hagyjunk helyet annak a lehetőségnek is, hogy történetének van olyan része, amelyet még nem ismerünk.

A megértés közben nem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadnunk. Lehet egyszerre azt mondani: „Értem, hogy dühös voltál” — és azt is: „De attól még nem volt rendben, ahogyan beszéltél velem.” A megértés nem szünteti meg a határokat. Inkább segít tisztábban látni őket.

És mindez nemcsak arra igaz, ahogyan másokat nézünk.

Néha saját magunkat is homályos tükörben látjuk.

„Én ilyen vagyok.”
„Nekem ez nem megy.”
„Engem úgysem választanak.”
„Nem vagyok elég jó.”

Ezek a mondatok idővel nemcsak azt írják le, hogyan látjuk magunkat, hanem alakítani is kezdik azt, ahogyan élünk.

A Biblia újra és újra olyan embereket mutat meg, akik kevesebbet láttak magukban, mint amit Isten látott bennük. Mózes a saját alkalmatlanságát látta. Gedeon azt, hogy ő a legkisebb. Isten azonban nemcsak azt látta, akik abban a pillanatban voltak, hanem azt is, akivé válhatnak.

Talán velünk is ezt teszi.

Amikor mi azt mondjuk: „Nem fog menni”, ő még látja a következő próbálkozást.
Amikor mi csak a hibánkat látjuk, ő az egész történetünket ismeri.
Amikor másokat egyetlen tettük alapján ítélnénk meg, ő azt is látja, amit mi nem.

Talán ezért az egyik legfontosabb mondat, amit megtanulhatunk:

Amit látok, az fontos — de nem biztos, hogy minden.

És néha éppen itt kezdődik a változás: amikor képesek vagyunk megállni, és azt mondani:

„Istenem, lehet, hogy én most nem látok mindent. Segíts tisztábban látni — a másikat, a helyzetet és saját magamat is.”